Olyan történt a berlini atlétika világbajnokságon hétfőn, amire senki sem számított. Jelena Iszinbajeva egyetlen érvényes ugrásra sem volt képes. A rúdugrás nagyasszonya, olimpiai bajnoka, világcsúcstartója. A szakág utóbbi évtizedének legnagyobb alakja, a nő, aki gyakorlatilag minden szezonális hónapban megdöntötte saját világcsúcsát az elmúlt években.
Most betlizett. Nem jött jól. Vagy épp pont jól jött nekünk? Megközelítés kérdése. Ugyanis ezen a hétfői napon csütörtököt mondott a másik tuti esélyes is a vb-n. Történetesen Pars Krisztián kalapácsvető. A szám első számú esélyese, aki a világ idei tíz legnagyobb dobásából nyolcat teljesített. Érvénytelen dobások jellemezték Pars mai napját.
Egyértelmű csalódás. Körülbelül akkora, mint az olimpián Kovács Kati betlije. Ha nincs Iszinbajeva, akkor a sportág társadalma erről a negatív szenzációról beszélne úgy egy hétig biztos. Fájón hosszú idő lett volna. Nem lesz.
Köszönjük meg? Nem fogjuk.
Mi ugyanis itt, a mi sporttársadalmunkban még jó ideig fogunk erről beszélni. Ki-ki a maga módján. Egyesek majd a sérülését hegyezik majd ki, mások a magyar betegséget, a teher súlyát, az esélyesség terhét, a súly súlyát, a teher terhét, a blokkot, a gátat (még jó, hogy nem ez az ő szere), a balsorsot.
Nos, ideje lenne valóban erről beszélni. A német asztaliteniszezők a 90-es évekig arról voltak híresek, hogy a kiélezett szituációban, a döntő helyzetekben rendre alulmaradtak. Aztán elkezdtek pszichológusokat rendelni a gyerekek mellé. Mára már ők kerülnek ki győztesen ezekből a helyzetekből, legalábbis arányaiban véve jóval többször.
Talán kéne róla beszélni. Akarunk róla beszélni?
