A debreceni focisták történelmet írtak azzal, hogy bejutottak a Bajnokok Ligájába, hiszen ez legutóbb tizennégy éve sikerült a Ferencváros csapatának, előtte, azóta senkinek sem. A Loki győztese lett az UEFA új lebonyolítási rendjének, de ez a „kedvezményezettség” a kutyát nem érdekli jelenleg Magyarországon. Engem momentán inkább az foglalkoztat – természetesen az imponáló Liverpool, Lyon, Fiorentina trió mellett -, hogy vajon változik-e, és ha igen, miképpen a labdarúgókhoz fűződő individuális és össztársadalmi viszonyulás.
Merthogy egynémely nyilatkozat után mélyen elgondolkodtam azon a kérdésen, egy élsportolónak mit és milyen mértékben kell figyelemmel kísérnie pályafutása során. Elég, ha csak saját sportága, és annak eseményei vannak a kisujjában vagy elkalandozhat másfelé is. Legyen kizárólag szakbarbár, vagy éljen úgy, mint egy általános érdeklődési szinttel felvértezett honpolgár. Esetleg a szolidaritás és a sporttársi kapcsolat miatt legyen egy általánosnál valamivel nagyobb rálátása a magyar sportélet eseményeire. Végül arra jutottam, az utóbbi két út között van a megoldás.
A Loki sikerei kapcsán – még a Levszki Szófia elleni párharc, majd annak második meccse előtt – kérdeztek meg több, sikeres élsportolót arról, mit várnak a Debrecentől, mit élnek át a magyar labdarúgás újkori történetének egyik legnagyobb sikere kapcsán. Kovács Kati, Talmácsi Gábor, Balzsay Károly, Éles József, Kiss Gergely. Ők mondták el véleményüket. Mindannyian a következő kliséket említették:
„nem ismerem a magyar foci eseményeit”, „nem követem a fociban zajló folyamatokat”, „nem ismertem a Debrecen korábbi eredményeit” DE „nagyon szurkolok a Lokinak”, „örülnék a debreceniek sikerének”, stb., stb.
Ha egy átlag sportrajongó tisztában van azzal, ki az a Kovács Kati, melyik fordulóban jár a Loki, melyik kategóriában motorozik Talma, kiütötték-e már Balzsayt pályafutása során, akkor egy élsportoló miért nincs tisztában vele?
Követelmény? Nem. Elvárható? A jóérzés és a fair play szelleme megköveteli? Mindenképpen.
Vajon mit szólna Kovács Kati a világbajnoki döntő előtt, ha a Loki vagy az MTK középpályása így nyilatkozna: „Nem érdekel a kajak-kenu, nem követem az eseményeket, de persze szurkolok Katinak, biztos megdolgozott a sikerért.” Vagy Talmácsi a jövő évi sávolyi verseny előtt: „Nem is tudtam, hogy nálunk ilyen jó motorversenyzők vannak. Szurkolok neki ezerrel.”
„Bunkó focista!” – lenne a válasz. Igazságtalanul.
Kétségtelen, hogy a magyar foci az elmúlt évtizedekben nem szolgált rá arra, hogy megkülönböztetett figyelemmel kövessük minden egyes szereplőjének minden mozdulatát, de esetünkben már a Kalmar kiverése elérte az az ingerszintet, ami mellett egy átlag sportrajongó nem mehet el szó nélkül.
Egy élsportoló pedig kiváltképp nem. A szolidaritás, a bajtársiasság, a nemzeti összetartozás, egymás segítése és megbecsülése az eredője az efféle gondolkodásnak. A Debrecen sikere talán jó bizonyíték arra, vannak még tartalékai azon sportágaknak is, amelyek nem kényeztettek el bennünket az elmúlt időszakban.
Kemény, szívós munkával dolgoztak meg a sikerért, ugyanúgy, mint Kovács Kati vagy épp Talmácsi Gábor.
Illik hát megemelni a kalapot előttük, és fokozottan figyelni rájuk.
